Egy riport, ami az akkori Könyvműhely kérésére készült. A cég azóta megszűnt, ahogy a Malév is.

- Próbáld meg érzékeltetni, hogy mit hagyott benned a Malév megszűnése! Űrt, avagy lehetőséget egy továbblépéshez?

- Hatalmas hiányérzetem van. És mivel már fiatal sem vagyok, nem könnyű a helyzetem. Ezt csináltam 28 évig, ehhez értek, de ehhez nagyon. Amit tudok, az más területen nemigen hasznosítható. Bár örök optimistaként mindig próbálkozom

- A repülőtér, és a repülés tényleg egy misztikus, és igen tág világ. És akkor kanyarodva az egésznek az éléhez: - mit jelentett neked a MALÉV?

- Azt hiszem, sokat elmond, hogy szerettem munkába járni. Maga az érzés, ami minden napomat jellemezte: Otthonról haza. Ez nem is munka, hanem inkább életforma volt. Naponta körülbelül 6000 ember utazott a járatainkon, és jó volt dolgozni azért, hogy elégedetten szálljanak le a gépről, hagyják maguk mögött a repteret. Ha probléma volt - mert az mindig van - akkor azt úgy oldani meg, hogy tudtam: a legtöbbet hoztam ki az ügyből.

- Hogyan és honnan jött az ihlet az első könyvhöz?

- Azon a poszton ahol az utolsó 14 évet dolgoztam, mint Ügyeletes Forgalmi Igazgató, hihetetlen sztorik történtek. A fantázia ide már kevés lett volna, mert az életnél nincs nagyobb történetíró. Tehát az alapot ez adta, több 100 sztori. Ezeket fűztem a főszereplők életébe, kiegészítve sok-sok bonyodalommal, krimivel, humorral, és egy sajátságos stílussal, ami úgy látszik, sokaknak tetszik. Emellett már régóta volt bennem egy keserű szájíz, a nagyon ostoba hollywoodi filmektől, ahol egy kívülálló, amatőr is le tudott szállni egy 747-es Jumbóval. Kialakult egy amolyan kihívás-féle érzés, hogy ennél azért én is jobbat írok. Az Airport sorozatról, meg az utánuk következő száz rókabőrről van szó. Az első Airport film klasszikus. Tulajdonképpen az én könyveim is témájukban ilyenek, az utánuk következők már hatásvadászok, hollywoodi szirupok.

- Rövid ízelítő a történetekről, egy-két szereplőről, ha van valóságbeli alak, akiről formáztad, akkor arról is egy-két mondatot lehetne beszélni?

- A történet egyik figurájában saját magamat írtam le, de Csillát, a feleségemet is beleírtam. A többi karakter inkább a képzelet szüleménye, de társítottam hozzá egy-egy kolléga arcát, mert úgy könnyebb volt írni. Például Patkós Rolandot, az egyik kedvenc szereplőmet volt maléves kollégámról, Kiss Gáborról mintáztam, aki egy hihetetlenül tehetséges zenész is. A helyzetek fele, amit a cselekményekbe szőttem, megtörtént sztorikon alapulnak, csak kiszíneztem, bővítettem, ahogy az adott cselekményszál megkívánta. Például anakonda ugyan nem volt a Malév Cargo raktárában (illetve volt, de nyugisan dobozolva), de a Niagara-Mohawk erőműben tényleg volt áramszünet, ami után az egész amerikai keleti part elsötétült, és a gépünk visszafordult Grönland felett. Egyébként kevés főszereplő van, inkább a maléves, repülőteres sztorikra helyeztem a hangsúlyt, és ezeket nagyon szerették az olvasók. Ki azért mert benne volt, magára ismert, ki azért, mert elképzelni sem tudta, hogy ilyenek történtek.

- Mi motivált a nehézségek áthidalásában?

- Mindig maga a cél, a kihívás motivált. Hogy meg tudom-e írni a trilógiát, végig tudok-e menni az úton? És azért nem kis sikerélmény az, hogy sikerült. Az első könyv kiadása után már a visszajelzések is hatalmas lökést adtak, hogy érdemes folytatni.

- Mennyi időbe telt az elkészítés? Ez mind a három könyvre érvényes kérdés, ha eszedbe jutnak olyan nehézségek, amik az írás közben adódtak, és azoknak a leküzdése, akkor magadban ne tartsd!

- Az első könyv viszonylag lassan készült, és sokáig a fiókomban is volt. Majd 2011. októberben jelentkezett egy kéziratokat kereső kiadó. Tetszett nekik a könyv, és szerződtünk. Már minden kész volt, csak a nyomdagépnek kellett volna elindulnia. Majd 2012. február 3-án bedöntötték a Malévet, február 4-én pedig ez a kiadó küldött egy e-mailt, hogy a gazdasági helyzet romlása miatt kivonulnak Magyarországról, és hogy "very sorry". Ezután közös családi döntés volt, hogy fektessünk be a dologba a tartalékokból, mert azért a kiadás nem két fillér, és ki tudja, veszik-e egyáltalán? De Csilla, és a család biztatott, hogy vágjunk bele, ez legalább értelmes elfoglaltság, amíg nem lesz melóhely. Így lett szerzői kiadás. Nos, melóhely azóta sincs, viszont megírtam a két következő részt is. A második könyv gyorsan elkészült. Ebben az volt a jó, hogy a napi munka elvesztése után volt valami, amivel kitöltöttem az űrt, mert eléggé pocsék volt a helyzet, lelkiállapot. Tehát amellett, hogy alkottam, nosztalgiázhattam is. Ilyen módon könnyebb volt ’temetni’. És be kell vallanom, annak a megírását nagyon élveztem.

- Hogyan élted meg az utolsó napokat? Mennyire volt hirtelen a bebukás számodra? 

- Bár volt valami fenyegető a levegőben, de senki sem hitte, hogy hagyják pusztulni a Malévet. Elképzelhetetlen volt, ezért is okozott akkora sokkot. Én egy előző napi miniszteri utasításból már tudtam, hogy csak rövid idő kérdése, de ez sem sokat segített a feldolgozásban. Volt két hét, elég komoly ’hogyan tovább’ pánik, de azután nekiültem írni. Ráadásul ezidő alatt még be kellett járnunk, mert amíg az utolsó gép el nem ment, a mi posztunkon dolgozni kellett. Egyedüli emberként, a kihalt épületben, irodában, miközben néha jöttek emberek leszerelni ezt-azt, elvinni az íróasztalt, székeket. A harmadik rész a bukásról szól. Blog idézetekkel, az utolsó nap történetébe szőve egy megemlékezést, a nagy sztorikról. Ebben azért megakadtam párszor, mert úgy éreztem, a másodikkal magasra tettem a lécet, amit túl kell szárnyalni, és a téma mellett sem lehet egy-két sallangos megoldással elmenni.

- Mi az, amit a Malévnek köszönhetsz?

- A Malévnek köszönhetek szinte mindent. Jó volt saját erőből, minden protekciót nélkülözve, a szamárlétra aljáról eljutni arra a legfelsőbb szintre, ahol már a légitársaság napi irányításához, a kreativitás, a felelős döntés, és problémamegoldó képesség elengedhetetlen feltétel volt. És kimondottan jó volt az érzés, hogy ennek meg tudok felelni. A másik, ami egy konkrét, kiemelkedő ajándék a sorstól. A jelenlegi feleségemet úgy ismertem meg, hogy új TNT-s dolgozóként belépett a „B” portán, és az a kollégája, aki elment érte a portára, leugrott vele hozzánk a fuvarba, mert valami csomagot keresett. Szóval beléptek az irodába, megláttam Csillát és megcsapott a „villám”. Szerelem az első látásra. Nagy zavaromban el is fordultam, és bőszen dolgozni kezdtem a számítógépen. Ő meg azt gondolta, hogy mekkora egy tahó ez az ember! Simán, köszönés nélkül hátat fordít. Szóval elmentek, én meg szép lassan magamhoz tértem. Egy volt kollégám lent dolgozott a TNT-nél, már másnap sürgősen meglátogattam, persze Csillát akartam látni, ami végül sikerült is. Nem volt kocsijuk, így felajánlottam, hogy leviszem őket az ebédlőbe. Ahogy visszaértünk, meghívtam vacsorázni a Vörös Sárkányba. A folytatás innentől már egy nagyon kalandos sikertörténet.

- Az utazásokról, és a relikviákról, ha mondanál pár szót.

- Malévesként szabadjegyünk volt, ami az első 10 évben ténylegesen ingyen jegyet jelentett bárhová a világba. Később persze változott, de még mindig jó áras volt. De beutaztuk a fél világot. Az utazások emlékeként kialakult egy sapka/kalap gyűjtemény is, de az ötlete nem tudom honnan jött. Elkezdtem valamikor, valamilyen sapkával, és pár alkalomra rá már gyűjtés volt. Ugyanígy a célállomásokat jellemző relikviák, a polcokon csücsülő emléktárgyak a biliárd szentélyem falán, a városneveikkel.

- Milyen visszajelzéseket kaptál?

- Hihetetlen kritikákat kaptam. A Ferihegy 2A, a második könyv értékelői között már domináns jelző volt a: „letehetetlen” Pedig nem enyveztük ennyire össze a könyv borítólapját, gerincét. Ami megható elismerés volt! És mosolyogtam, mert már mindenki a harmadik részt hiányolta. Ami azóta el is készült. A korrektorom végigbőgte a végét, de kaptam felnőtt, férfi olvasótól is ilyen jelzést, hogy nem bírt a könnyeivel.

- Volt-e valami különleges élményed írás közben?

- Nahiszen! A sors elintézte, hogy minden reggel eszembe jusson az írás, ha tükörbe nézek. Az utolsó könyvem végére értem, hajnali 4 óra felé, leírtam, hogy „VÉGE”, majd felálltam, hogy mosolyogva nyújtózzak egy jót. A következő, amire emlékszem, hogy fekszem a dolgozószobám padlóján, és szemezek a fallal. Felálltam, kimentem a mosdóba és megrettentem. Mint egy „zs” kategóriás horror film szereplője, úgy néztem ki. A fejem egy merő vér volt, még én is megijedtem magamtól. Annyi derült ki, hogy ahogy felálltam, azzal a mozdulattal könnyű álomba szenderedve elaléltam, és lefelé haladva durván lefejeltem az asztal élét. A seb nyoma viszont életem végégig ott lesz a bal szemöldököm felett. Mostantól egy rendőrségi kőrözésbe is beírhatják! Különös ismertetőjele: hülye író.

Share this page