A következőkben néhány, találomra kiválasztott részletet olvashattok a három könyv valamelyikéből. Illusztrálva azt, hogy bár alapvetően repülős regényekről van szó, azért a sztori sokkal több izgalmat tartalmaz.

Egy átlagos nap

Both másnap reggel a totális káoszra ért be. Már attól is iszonyú bosszús volt, hogy mire felért a parkolóból bőrig ázott, mert az esernyője feje egyszerűen elrepült, hála Mao kiváló követőinek. Ránézett a grafikus táblára és elképedt. Vörösebbek voltak a járatok vonalai, mint bármikor, amit eddig látott.

- Mi történt?

- Zivatar egy órája.

- De nem is dörög!

- Azt hiszed, érdekli őket? Egy frászt! Bezzeg, ha ő utazna, még egy tájfun sem lenne akadály!

- Hogy állunk, és mi van?

- Torontó, LHA jön haza, sérülés, a műszak szerint nem megy tovább.

- Micsoda?

- Ennyit tudok, a home base-ig elengedték, de minimális az esély! – Both ránézett a táblára

- És a New Yorkkal utána mi lesz?

- Neked van üveggömböd, úgyhogy passz!

- Más?

- Médiabotrány a zanzibári késéből.

- Ez mi?

- Leszálltunk, a futón a hidraulika gallyra ment, pár órát várakoztunk, mielőtt kiderült a helyben járás, és persze mindig van az utasok között pár belsős fütyi, aki rögtön hazatelefonál, és riasztja a bulvárt.

- Mekkora a balhé?

- Ki tudja? Majd nézz ki érkezés előtt a szintre! Ha sok a kamera, akkor bukta van! Egyébként úgy két óra, és indulnak haza. Meg jön a mentesítő is, az is beosztható estére!

- Más?

- Igen! A LEX üzemképtelen, délben hatósági berepülés, a LEO meg antiskíd. Az LNB kerékcserés, Bécsből hajnal óta úton az emelő, már szerintem itt van, de még nem szóltak.

- Mennyi idő?

- Ki tudja?

- Akkor erre Fokker személyzet? – nézett a rotációs képernyőre Both.

- Persze már vadásszák, de nincs még válasz.

- Oké, szia – búcsúzott el Both, majd fordult oda a felügyelőihez. - Nincs tankolás, ami kész van, a zárás után indul, a többi a prioritás szerint megy. Mi van itthon?

- Ami, az igazán húsba vágó az a Koppenhága, meg a Stuttgart. Koppenhága baromi nagy résidő, Stuttgart a kerékcserés CRJ.

- Oké! Koppenhágára navigáció kell, módosítsanak a Flight planen, ha kell, Gibraltár felé repülünk, Stuttgart után vegyük le a Düsseldorfot, keressünk rá Fokker személyzetet! A rotációt kitalálom! Zivatar?

- Még van! Intézzük! – jött a fordított válasz Ropitól. Both újabb telefont vett fel.

- Mondjad!

- Megjött a CRJ emelő.

- Éljen, éljen, hajrá!

- Nem férünk hozzá!

- Milyen mély gödörbe esett? 

- Semmilyenbe, csak a vámos nem jön ki.

- Aztán miért nem?

- Mert csak cikkszám megléte esetén fárad ennyit.

- Akkor mi a gond?

- A cikkszám a ládában van. Nem bonthatjuk fel, amíg ki nem jön, de ha nem bontjuk fel, nem jön ki.

- Mi ez, valami Lipót kvíz?

- Az.

- Na, akkor bontsátok fel, én tartom a hátam!

- Rendben! – érezte a vigyorgást a másik oldalról Zsolt. - Zivatar vége! – hallotta Both a rádióból. - Gyerünk emberek! Ami kész menjen, haladéktalanul! Mi az, ami vár?

- Koppenhága. Még nincs új résidő, és a négy rövid nincs feltankolva. És ott a kerékcserés CRJ!

- Nem lesz gond! Visszajönnek a tartálykocsik, azokba úgyis kevesebb keró kell, és rövidebb is az útjuk – sóhajtott Both, amikor újra megcsörrent a közvetlen száma.

- Tessék Both!

- Szia, Bozsó! TC2 vagyok. A biztonsági kapu sorompója rácsukódott az első kerozinos kocsira.

- És?

- Mivel a kocsi elindult, a sorompó elgörbült. Most se előre, se hátra. Mögötte meg ott áll a másik négy, a déli járatok üzemanyagával.

- Hozassatok egy flexet, nem érdekel! Egy sorompó olcsóbb, mint a rengeteg sok késés!

- Király! – hallotta a nevetést Both, de nem tudott reagálni, mert most a mobilja csörgött.

- Szia! Nem veheted le a Düsseldorfot a CRJ-ről!

- Nem?

- Nem! Főpilóta utasítás, annak kell mennie!

- Mivel?

- Mivel hogy az volt a programban.

- Aha! Akkor kérnék tőle egy lajstromjelet, mert per pillanat, nekem nincs ötletem rá. Az egyetlen itthon lévő gép kerékcserés, és utána indul Stuttgartba. Ha visszajön, éppen be lesz osztható az esti Genfre. de szívesen átadom a tervezést! Kaptok tíz percet, és várom a rotációt!

- Az nem a mi dolgunk!

- Akkor miért is szóltok bele?

- Nem én Bozsó!

- Rendben, kell egy Fokker személyzet, vagy egy tipp a CRJ-re!

- Hívlak!

Porto Alegre

Porto Alegre kikötőjében, ahol a Guaíba folyó négy másik vizét és hordalékát összegyűjtve, egy lagúnaszerű deltában ömlik az óceánba, egy kis indián tutaj állt kikötve a 28-as mólóhoz. Az idáig hozott hatalmas ládát érkezés után kiemelték a partra, a Mata Atlantica őserdejéből érkezett négy bennszülött viszont továbbra is ott üldögélt a parton. A pénzüket várták türelmesen, naponta kétszer, parázson megsütve egy-egy óvatlanul arra kószáló négylábút. A méret nem igazán érdekelte őket, csak az, hogy mozogjon, és ehető legyen. A napi rítushoz tartozott még, hogy a nyakukban lógó erszényből néha elővettek valami zöld-piros levelet, elrágták, és heveny jókedvük támadt. A kikötőmesternek csak egyszer kellett kijönnie, amikor táncra is perdültek, és félő volt, hogy a termékenységi tánc a dokk mocskos vizében végződik, megszakítva több, sokezer éves családi leágazást. A tutaj előtt horgonyzott az Alba Tormenta nevű tengerjáró, ami a nevével ellentétben inkább „Viharvert”- ként lett volna jellemezhető. Kapitánya, Senor Poco türelmetlen volt. A hajó kész volt, hogy elinduljon Sao Paulóba, de várnia kellett, amíg a nagy ládára megérkezik Rió de Janeiróból az engedély. És bár az Alba Tormenta kívülről igen lepusztult látványt nyújtott, ő tudta, hogy igen megbízható bárka, és hogy Sao Paulóból simán elhajózik Port Louisba, megkerülve a Jóreménység–fokot. Senor Poco egyébként Pokol Árpád néven látta meg a napvilágot Sárospatakon, és ’56-ban vitték magukkal a szülei, hogy azután a brazil dokkokban – nomen est omen – küzdje fel magát a rakodómunkástól addig, amíg rá nem bízták imádott hajóját, az Alba Tormentát. De mióta kinyílt a szeme, és a nadrágján a zipzár, már a negyedik szamba-táncos feleségét fogyasztotta, aki meg éppen az ötödik gyermekét várta. Így Senor Poco a gyermekeiből már kiállíthatott volna két teljes focicsapatot is. És, ha ideszámoljuk a távoli Port Louis–ban lévő sarjakat, meglett volna a gyúró, meg a taccsbíró is! (Árpád vére, hej!) A hosszú, ősz szakállához viselt öltözéke kirítt a többi kapitányéból. Szakadt, foltozott nadrágot hordott, elnyűtt kék tengerész zakót, alatta a Palmeiras zöld-fehér keresztcsikos, tengerész pólójával. A fején egy ”Dunai Flotilla” feliratú, piszkos-szürke sapkát tartott, félárbócra eresztve, és amikor a pipáját is elővette, Porto Alegre kikötőjében újra megjelent Piszkos Fred a kapitány. A toronydaruban Seleao egy merő feszültség volt. A Libertadores-kupa elődöntője zajlott éppen a gyűlölt, ősi ellenség, az argentin River Plate ellen. Egy döntetlen elég lett volna, hogy teljesüljön az álom, és a Maracana stadion százezer őrült fanatikusa előtt a Palmeiras fusson ki a zöld gyepre, a döntőre. Nyugodtan nézte a meccset, mert egy ládát kellett még ráemelni a hajóra, és már a találkozó kezdete előtt itt ült, izgulva, dolog nélkül, vagy három órát. Rákészült az élményre, mert jó minőségű hordozható tévét hozott magával, ami a daru kezelő fülkéjének magassága miatt kiváló képet adott a helyszínről. Ráadásként felvette a Palmeiras fanatikus törzsdrukkereinek zöld-fehér mezét, a csillagokkal övezett pajzzsal, és a középen büszkén feszülő „P” betűvel.

– Daru a dokk! – szakította meg az élvezetet a rádió. – Igen, dokk! – Láda mehet, felkötve, engedd le a horgot! Seleao bosszúsan nézett le a mélységbe, és lassan a kikötő partján lévő láda fölé irányította a drótkötelet. A zöld zászló hagyományos jelzésére megemelte a rakományt, és elkezdte befordítani a rakodótér felé. Elért addig a pontig, amitől már ereszteni kellett volna a rakományt, ám ekkor egetverő ordítást hallott a tévéből. – Góóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóól !!!!! – odakapta a fejét, ám a keze az örömtől is vele mozdult, miután a kötél végén lévő láda hatalmas csattanással vágódott a fedélzet és a raktér elválasztó peremének. A rögzítő pántvas felső négy csavarjából három földkörüli pályára állt, a negyedik viszont irtózatosan befeszült a kapott ütéstől. Seleao újra egyenesbe hozta a rakományt, miközben boldogan konstatálta, hogy a Palmeiras vezet idegenben, és már csak tizenöt perc van hátra. Leeresztette a ládát a jelzett raktérbe. Onnan a magasból nem látszott, hogy a várakozás két napja alatt valaki a Palmeiras élénkzöld színével a láda oldalára pingálta félméteres betűkkel a „Zicinho” nevet. A láda útvonala hajóval, és repülővel Porto Alegre-Sao Paulo-Amsterdam-Budapest volt, hogy utána közúton jusson el Nyíregyházára, az ottani állatkertbe. A ládában ugyanis egy Eunectes murinus volt. Ismertebb nevén: zöld anakonda. Négy és fél méteresen, több, mint száz kilósan. Aki az előbbi rázkódást fel sem vette, lévén két napja falt fel egy kisebb pekarit, és a kiadós trópusi záporok biztosították a megszokott életritmusát. De nagyon hamar éhes lesz, és nem fogja bírni Kelet-Európa száraz, zord, szokatlanul hideg időjárását.

Egy kis krimi

- Mit tud a rablásról?

- A rablás olyan egyedi, speciális módja az egyéni haszonszerzésnek, amikor egy, vagy több személy, büntetőjogi kategóriába tartozó módon megszerzi más, jogos tulajdonát.

- Ne vicceljen már, ember! - emelte fel a hangját a civil ruhás nyomozó - A reptéri rablásról mit tud?

- Elloptak egy repteret? Ez nekem új, de érdekes!

- A reptéri aranyrablásról mit tud? Ne próbáljon felidegesíteni!

- Hát, akkor ne idegeskedjék, kérem! - mosolygott Kublaj - A reptéri aranyrablásról? Miért csak most szól, hogy be lehetett volna szállni, még jó időben?

- Tréfál? Ott kapták el a környéken.

- Na és? Cigarettáztam egy lámpa alatt. Ne mondja már, hogy ez is büntetendő lett ebben az országban!

- Aha, Mr Kublarsson! Érdekes, hogy a papírjai valódiak. Ennyire bajban van Izland?

- Nem érdekelnek már a fókakoppasztók.

- Mi történt?

- Feltették száz az egyhez a bankok vs. pénzügyi lufi futballmeccset.

- És veszítettek.

- Nem csak ők!

- Akkor maga is, kedves Kuborka Kálmán! - és Kublaj sokadszor látta a jelenetet, hogy a neve kimondásakor a másik ember elneveti magát. Pech! Ez van, ha a szülők besokallnak az ötödik fiúgyermeknél, mikor már végre, valahára lányt vártak. Bezzeg a bátyjai! A vezetéknévhez csatolt Tibor, Bátor, László, és Tamás keresztnév nem késztette a tréfás kedvű embereket mindenféle ostoba, gúnyolódó szóviccekre.

- Maradjunk a Kublarssonnál, ha lehet kérem!

- Jó, maradjunk. Nos tehát? Mit tud a ma esti repülőtéri rablási kísérletről?

- Semmit. Mint említettem már, rosszkor voltam, rossz helyen. És tiltakozom…!

- Na, ezt aztán nyugodtan teheti! De ajánlom, hogy mérlegeljen! A társa már köpött. 

-Milyen társam? Egyedül szoktam cigarettázni! - válaszolta Kublaj, és érezte, hogy a másik blöfföl. Nem ma kezdte, és ráadásul tudta, hogy a társa egyébként sem a szószátyár csapatból való. Jobban félt Grácitól, mint a létező, legdurvább rendőrtől.

- Nekem így is jó! - állt fel a nyomozó - Gyerünk le a kocsikhoz! Mindig marad valami nyom. Ha más nem, a védőruhája szaga. Mondja, ezt importálta valami északi, tönkrement halüzemből?

- Én nem végzek kétkezi munkát, mint ahogy már említettem. És nekem a dohányzás egy kézzel is megy. De csak rajta!

- Nem akar enyhíteni a büntetésén egy vallomással?

- De! Bevallom, csempésztem a cigarettát.

Egy másik átlagos nap

Both asztalán megcsörrent a közvetlen városi vonal.

- Tessék Malév Operatív központ, Both Zsolt.

- Szia Zsolti! Éva vagyok Rómából. Van egy kis gondunk!

- Mondjad kedvesem!

- A járat kész, indulhatnánk, de egy negyven fős csoport beszorult a reptérre vezető autópályán.

- Miért?

- Baleset miatt. De hívtak, már jönnek, de pont akkorra érkeznének ide, mikor indulnunk kellene!

- Tudjuk ki a csoport?

- Egy iskolás csoport Magyarországról.

- Akkor nem kérdés Évi! Mennyi idő kell?

- Húsz, huszonöt perc!

- Rendben! Új flight plant intézünk, beszélj a kapitánnyal, tájékoztassa az utasokat a fedélzeten, én meg itthon üzenek a szülőknek.

- Oké, a kapitányt megpróbálom a kiszolgálókon keresztül. És köszönöm! – Both ránézett a grafikus képernyőre. A fél órás késés túl nagy gondolt nem fog okozni, az éjszakás járatok úgyis csúsznak a felfordulás miatt. Rögtön ezután az időjárás netes radarképernyőjére pillantott. Egy hatalmas esőgóc igyekezett a reptér felé - De legalább nem dörög! - mosolyodott el Both, amikor a mobilja csörrent meg a zsebében. A vezérigazgató. - Na, csak ő hiányzott! – vette fel a készüléket

– Both Zsolt, tessék!

- Kolléga! Miért késik a római járatunk?

- Egy nagyobb csoportot várunk.

- Elkéstek?

- Igen.

- És van olyan a jegyünkben, hogy késs nyugodtan, úgyis megvárunk?

- Nincs.

- Akkor legyen szíves intézkedni az azonnali indulásról, ma nincs szükségem arra, hogy egy dühös államtitkár azért szidjon le, mert maga felelőtlen döntéseket hoz!

- Természetesen Vezérigazgató úr! Hívom Rómát, nem várunk, zárunk, jövünk!

- Rendben! Hívjon, ha felszállt! – Both azonnal tárcsázta Rómát

- Évi hogy álltok?

- Itt vannak, csináljuk, de kell még idő!

- Mennyi?

- Úgy tizenöt perc.

- Siessetek! – Both elintézett két hívást a terminállal, majd pontosan öt perc múlva tárcsázta a vezérigazgatót.

- Both Zsolt vagyok! A római járat elgurult.

- Köszönöm, és legközelebb legyen körültekintőbb, mert ez így nagyon kontár munkának tűnik!

- Meglesz, oda fogok figyelni! Viszlát! – majd lerakva a kagylót, odafordult Freddyhez. - Közös ima, és fohászkodás indul, kedves kolléga! Ha a Róma nem gurul el negyed órán belül, tudd, hogy jó volt veled dolgozni! – a felügyelő kérdezni akart valami, de egyszerre három telefon kezdett el csörögni. Both még hozzátette.

- Azért, ha elgurul, kurjants egy nagyot!

(A szerző megjegyszése: a sors fura fintora, hogy a sztoriban szereplő, legtehetségtelenebb Malév vezérigazgató monogramja megegyezett az enyémmel. De tévedhetsz, ha a Semmiresemjó Leonov jut az eszedbe!)

Rita történetéből

Rita a munka mellett pedig egy gyermekjótékonysági szervezet egyik alapító tagja volt, akik adományok gyűjtésével segítettek bölcsődéken, óvodákon, azokon a helyeken, ahol ezt a helyi közösségek nem, vagy csak igen szűkösen tudták megtenni. Rita ezért is választotta a Malév áruszállítási osztályát, mert így maradt elég szabadideje a tanulásra, és a szervezetben végzett munkájára. Patkós, ha a beosztása engedte, sokszor elkísérte a lányt, amikor egy-egy nagy csomag játékkal, ruhával elment a szervezet által kijelölt településre. Jó volt látni a gyerekek örömét, de sokszor el is szorult a szíve, és nem igazán értette, hogy a lány ezt miképpen tudja sírás nélkül, mosolyogva tenni. A legmeghatóbb az volt, amikor egy zalai településre mentek. Rita kicsi, régi, de megbízható Hondája pedig tele volt hátul hatalmas csomagokkal. A lány egész előző este kis színes szalagokat kötözgetett a játékokra, és a szalag másik felét pedig két nagy varázslósapkába rejtette. A fiúk játékainak a színei voltak a kék, zöld, fekete szalagok, és árnyalatai, míg a lányoké a fehértől a sötét bordóig terjedtek. Rolandnak az érkezés után a vezető óvónő mondta el, hogy az a csoport, akikhez Rita ma sokadszorra eljött, árvák. És a fiú megdöbbenve látta azt a hihetetlen szeretetet, ahogy a kicsik körbefogták a lányt, ő pedig rögtön leült közéjük, és mindenkit jó alaposan kikérdezett. Utána pedig Rolanddal behozták a zsákokat, és a két varázskalapot. A kicsik sikongattak, már tudták mi következik. A lányok húztak először, a fiúk pedig hihetetlen türelemmel és csendben vártak a sorukra. Majd ők is sorra kerültek, és amikor mindenki kezében ott volt a szalag, Rita elkezdte a zsákokból a játékokat az asztalra állítani. Amikor pedig végzett, elszabadultak a gyermeki indulatok. Mindenki rohant, hogy a szalagja színét megkeresse a játékok között. Utána pedig következett a zsibi. Egy nagy tálból mindenki kapott két mandarint, és ha cserélni akart, ez volt a pénze. Csak kicsit csitult a zaj, amikor egy kis pufók fiú, kezében a sikeres üzlet bizonyítékaként három mandarinnal, odament Rolandhoz.

– Te vagy a Rita néni pasija? – nézett rá lenéző kihívóan.

– Szeretném azt gondolni! – mosolygott Roland.

– Én leszek a Rita néni férje, tudod?

– Tudod, mit? Lemondok róla, ha ideadod a két mandarinodat! – és a pöttöm kisfiún látszott, hogy most az élet egyik nagy kérdésével fogták meg. Lenézett a kezében tartott gyümölcsökre, majd vissza Rolandra.

– Egy! – húzta ki magát, és büszkén nézett Rolandra, a győztesek mosolyával.

– Rendben! Megegyeztünk! – adta meg magát Patkós. A kisfiú átadta az egyik mandarint, majd épületet megtöltő hangerővel belekiabálta a levegőbe a boldogságát. – A Rita néninek én leszek a férje! – azzal elvágtatott, hogy újabb cserével ismét háromra növelje a mandarinok számát. Rita a kiáltásra felnézett, és amikor megértette a kisfiú mondandóját, hihetetlen hálásan és szerelemmel nézett Rolandra. A látogatás végén, amikor visszaindultak, a városból kiérve Rita félreállt egy parkolóban, és keservesen zokogni kezdett. – Kis hülye Mikulás vagyok, ez nem segítség! – akadt el, majd hátradőlt – Kit akarok én becsapni?

– Ritu! Te vagy nem láttad, vagy nem akarod észrevenni, de ezeknek a kicsiknek te nagyon sokat jelentettél! – karolta át a fiú.

– Persze, mert hozom a játékot, meg a gyümölcsöt, mint egy cukros bácsi.

– Igen, és akkor az ebéd előtti indiánkör? A nagydumás csipet csapattal? Akkor már nem volt kötelező odaülniük melléd. Mégis mindegyik ott kuporgott a szőnyegen, és egytől egyig mesélni akart! – Rita elgondolkodva, szipogva nézett előre, és hosszasan hallgatott.

– Köszi Roli! – és látszott, hogy megnyugodott – Néha nagyon nehéz eljönni tőlük. De most jó, hogy itt vagy! – majd a szemét megtörölve hirtelen elmosolyodott

– Szóval lemondtál a királynődről két mandarinért?

– Hm, izé,... az ellenfél túlerőben volt, mit tehettem?

World Trade Center

Carol látta is rajta a megtorpanást.

– Nos?

– Nem, nem tudom, hogy kerültem haza! A piától rosszul lettem, és arra még emlékszem, hogy taxit hívtunk.

– Kicsodák?

– Kolléganők és egy srác, akit nem ismertem.

– Otthon mire emlékszel?

– Semmire. A reggelre. Arra, hogy száradt volt a szám, álmomban Tomival bujálkodtunk, és fordítva volt rajtam a bugyi.

– A srác mikor ment haza?

– Nem tudom, semmit sem tudok.

– Láttad, hogy kihozzák az utolsó italodat, mielőtt megittad?

– Nem! A mosdóból jöttem, és ott volt egy pohár ital nekem.

– Ketamin!

– Mi…. történt?

– Ez az új, csoda party drog lehet. Hatása két óra, még kevernek hozzá valami pálmagyökér koncentrátumot, és te leszel a világ legjobb szeretője anélkül, hogy tudnál róla. Egy hónapja volt egy publicitást kapott ügy itt kint. A végén a nő húzta a rövidebbet, a szer használóját sztárügyvédek védték, és megúszta.

– Az teljesen kizárt, hogy ezt kaptam egy hónapja, Magyarországon!

– Lehet. De tesztelnek a gazemberek mindenhol a világban, előfordul, hogy beleestél a szórásba!

– De én nem lehetek terhes! – vált síróssá Koós hangja – Hiszen, most kérte meg a kezemet egy óceánjáró Boeing fedélzetén.

– Ezt most rögtön kideríthetjük! Van egy ősrégi tesztem a fiókban, pisilj rá! Meglátjuk, hogy állunk! És Koós legyűrve minden gátlását, a mosdóban maga alá tartotta a terhességi tesztet. Vagy tíz percig guggolt, mire sikerült eredményt produkálnia. Megnézte, de nem lett okosabb. A teszt érthetetlen módon felemás eredményt mutatott. A színskála szerint éppen félig volt terhes. Koós nem értette, ezért besétált Carolhoz a nappaliba.

– Na, szép kis teszteket tartasz te itthon! Van olyan nálatok, hogy félig terhes?

– Naná! Normál szülői fegyver a meggondolatlan tinik elleni harcban. – nevetett Carol – Mutasd! – majd, ahogy ránézett a tesztre, ő is tanácstalan lett. – Nem tudom, elég hülyén néz ki, de a két nap reggeli hányásod azért inkább a pozitív felé hajtja az eredményt, bár az is igaz, hogy már vagy nyolc éve porosodott a polcon. Koós a hányás szóra először nagyot nyelt, majd újra kirohant a mosdóba. Lassan megnyugodott, és visszasétált a nappaliba. Amit akkor látott, azt az élete végéig nem felejti el. Beleégett a látvány. A képernyőn egy hatalmas szürkésfekete füstöt látott az egyik nagy World Trade Center torony oldalából előgomolyogni, Carol pedig úgy ült a fotelban, egyenes derékkal, mint aki szellemeket lát.

- Tényleg a sci–fi, amire most szükséged van? – kacagott egy nagyot. Induljunk, az irodád akkor is érdekel, ha tele van melósokkal, de…! – és itt elakadt. Meglátta a kép alján a „LIVE” feliratot, és nem hitt a szemének.

Edit történetéből

- Na, menjen a fenébe! – állt fel Edit – Ezt beszéltük meg, és nincs olyan ok, amiért tovább kívánnám a társaságát élvezni!

- Pedig van! Ha segít, megmarad az aranykalitka. Ha nem, rosszul járnak! Ön és a barátja is!

- Rólam beszél? – hangzott oldalról egy határozott kérdés. A teraszon mindketten odakapták a fejüket, és megdöbbenve látták az erdő felöl, gyalog érkező feketeruhás alakot.

- Átvert! – sziszegte az öltönyös Edit felé, de rápillantva lány arcára nem folytatta. A lány olyan sápadt lett, hogy szinte világított az arca a sötét háttér előtt, és megszólalni sem tudott a meglepetéstől.

- Szevasz Detti! – fordult Kövesy felé az érkező, ahogy fellépett a terasz szélére.

- Szia Beny! – préselt végül ki két szót a lány.

- Ön pedig ugye Tóth Kond, alias Mr Tisztakéz, alias Mr T.K. Kívánja, hogy elmondjam az életrajzát? Vagy beszéljünk inkább Lágymányosról?

- Nem! – és az öltönyös nem is szólt többet.

- Akkor térjünk rá az üzletre! Nem szeretem, ha a hátam mögött folyik! Kezdjük előröl!

- Nincs okom rá, és megyek is, ezt már intézzék egymás között! – állt fel az öltönyös, és a zsebéből elővett egy mobilt.

- Leül, nyugton marad! – hallott három durranást Kövesy, és megdöbbenve nézte az elterülő férfi szétroncsolt térdkalácsát.

- Na, ezt még gyakorolnom kell! – nevetett fel Rayben - Háromból csak egy találat. Tiszta pocsékolás. Na, akkor újra! Tehát kezdje előröl! Mit is akar tulajdonképpen? - az öltönyös nyöszörögve feküdt a földön a drága öltöny nadrágjának a közepén pedig egyre terjedt egy sötét folt.

- Én semmit! A barátnője keresett meg, ő szervezte az egészet.

- Így nem fog menni a társalgás! – mondta Rayben, és egyetlen lövéssel fejbe lőtte az öltönyöst. Majd lassan felsétált Kövesyhez és leült egy távolabbi székre

- Na, mondjad Detti! – erre a lány, bár még mindig az előbbi sokk hatása alatt állt, és nem is mert oldalra nézni, oda akart rohanni hozzá, de a férfi felemelt keze megállította. - Mondjad, mi az a nagyon fontos ügy, ami miatt a hátam mögött találkozol olyanokkal, akik az ellenségeim?

- Meg akart zsarolni, és kijöttem, mert kíváncsi voltam mit akar.

- Mivel zsarolt meg?

- Odáig még nem jutottunk!

- Dehogynem, kedves! Úgy látszik még mindig nem érted! Gondolod, itt lennék, ha nem tudnék mindent? De még most is megpróbálsz becsapni. Sajnálom, túl nagy kockázat lettél! – és a férfi lassan felemelte a pisztolyt. Kövesy megdermedt. A gondolatai hírtelen cikázni kezdtek, összefüggéstelenül, miközben a vérnyomása megugrott, alig kapott levegőt. Egy másodperc alatt futottak át az agyán az össze-vissza kérdések - Le fog lőni? Nem ez nem velem történik! Mindjárt felébredek! Milyen érzés lesz? Nem, ez nem velem! Én itt sem vagyok. Tényleg nem fogom hallani a lövést? – már a halántéka is lüktetni, dobolni kezdett – Beny nem fog lőni! Mi ez, valami film? Nem itt vagyok, otthon vagyok, csak hallucinálok. Ez nem történik most velem!!! – próbált ösztönösen hátrálni, de beleütközött pár székbe. - De, Beny… ! – jött ki végül hang a torkán, de a férfi nem hagyta tovább beszélni.

- Nem kedves Edit! – hallotta a kapcsolat kezdete óta először a keresztnevét – Nem megy! Túl nagy kockázatot jelentesz, hogy nincs bizalmad bennem. Ez nem akkora ügy, hogy emiatt elárulj! – rakott ki még két hasonló csomagot az asztalra Rayben – Csak az elmúlt négy nap, és három adag fotó. Igen, a szekrényedből is itt van egy, a harmadik pedig, nos, az csak besétált az irodámba. És ki tudja, kinél van még belőle? De nem érdekelt volna, ha nem így tudom meg! Fényképek, videók? Napi téma, pár nap és vége. De nem hagyhatom, hogy miattad gyengének lássanak. Az a vég lenne! Az enyém. Viszont, sajnos azt sem hagyhatom, hogy elmenj! Hülye helyzet, mert többet jelentettél, mint hittem, amikor ide indultam. De sajnálom! Akarsz még mondani valamit? – nyúlt az övéhez Rayben, és húzott elő egy másik fegyvert – A zsaruknak azt kell majd hinniük, hogy egymást puffantottátok le. Ezért a tüdődbe lövök, hogy hihető legyen, hogy volt időd közelről fejbe lőni azt a szép öltönyt. Meg kellett volna kérdeznem a szabója nevét! A halszálka a gyengém, főleg ilyen pompás anyagból! – gondolkodott el Rayben – De most már mindegy! Nos? Ima, térdelés, átok? – és Kövesy hirtelen rádöbbent, hogy pillanatai vannak hátra röpke életéből. És megnyílt a nagy ostobaság tárháza, az élete hirtelen elkezdett leperegni a szeme előtt, miközben a nyomás a halántékán elviselhetetlenné vált. Látott mindent. Gyerekkorából az udvari hintát, az iskolából az első bulit, Jónást a malacot, az első napot a Malévnél, a bolgár tengerpartot, a medált, Benyt a csokorral az első randin, és a partin, és legvégül a végtelenül megalázó élményt a szőke nővel, pár nappal ez előttről. - Nem halhatok meg most! – kiáltotta kétségbeesetten – Beny!!!!!!!!!!! Neeeeeeeeeeee!!!!!!!!!!!!!! – emelte maga elé a mindkét kezét, ahogy a férfi ráemelte a pisztolyt. Aztán egy furcsa csattanást hallott, és lassan minden elsötétült előtte. - Ilyen a halál? Hol a fájdalom? És mi lesz, ha vége? Felkelek, mint a filmekben? Vagy nem? Akkor hogyan tovább? Hol a fény? - homályosult el a tudata, ahogy elterült a földön.

Rita történetéből

- Roló vagy Rico? - mosolyodott el, miközben arra a mámorító éjszakára gondolt a görög tengerparton. Annyira giccses volt, hogy ettől lett örökre emlékezetes. Egy átlátszó kendőben járta a sirtakit éjfél előtt, egy kis tengerparti tábortűznél, miközben Rico fantasztikusasan gitározva találta meg a ritmust. De a kis, napbarnított olasz csak futó élmény volt, nem több. - Vajon lesz Rolanddal is ilyen? Például Zalában, a tóparton? - gondolkodott el, miközben lassan elérte a keleti országrészt - Nagy döntés! Egy életre szólhat! - leállt egy út melletti kávézónál, elővette a térképet, és megkereste rajta a falut, ahová indult. Egy jó erős kávé után továbbindult, majd a környékre érve, számba vette a helységeket, amin keresztül haladt. Végül meglátta a táblát, és elégedetten fújt egy nagyot. Már csak az óvodát kell megtalálni, bár kis késésben volt, nem foglakozott vele, Legfeljebb tovább marad a kicsikkel. A hosszú településen lassan haladva nem találta oldalt az utcát, amit keresett, ezért a falu végén, a kocsmánál megpróbált leállni jobbra a kerékpárok elé, hogy megkérdezze, hol van az óvoda. Egy álló autót kikerülve lassan lehúzódott jobbra, amikor oldalról először egy fémes, majd egy tompa puffanást hallott. Azonnal megállt, és kiugrott a Hondából. Átment a másik oldalra, és ledöbbenve látta a háromkerekű gyerek biciklit felborulva, és mellette a négy éves korú kislányt. A gyerek kibiciklizett az álló autó mögött, és azzal a lendülettel nekiment Rita kocsija oldalának. A kis sebesség miatt Rita nem sodorta el, de a kislány a földön feküdt, és elöl a homlokából vékony csíkban folyni kezdett a vér. Rita odarohant, kézbe kapta a kislányt, és elindult a kocsma bejárata felé, hogy segítséget hívjon, de nem tett két lépest, a vendégek mintegy vezényszóra kiözönlöttek az ivóból. Megtorpantak, nézték Ritát, a kis felborult biciklit, majd a vércsíkot a kézben tartott gyermek homlokán. Haragosan elindultak Rita felé.

- Kérem, hívjanak mentőt! – szólalt meg könyörögve Rita, de a társaság csak közeledett. - Nem értik? Mentő kell! – kiáltotta Rita, és lenézett a gyermekre. Ebben a pillanatban, valaki kiragadta a kezéből a kislányt, majd szinte azonnal, egy erős kéz állon vágta. Rita megtántorodott, hátraesett, és esés közben eltalálta a Honda visszapillantó tükrét a homlokával. Elveszítette az eszméletét, és nem is érezte, ahogy a földhöz csapódva, egy kis, kiálló bazaltkő belefúródik a tarkója tájékán, hátul a fejébe. Élettelenül terült el a kocsi mellett. Már azt sem hallotta, ahogy az arra bicikliző óvodavezető éktelen káromkodásba kezdve, elkezdi ütni a lány felett állókat, miután meglátta kocsi hátsó ülésén felhalmozott játékokat. A kocsma törzsközönsége fél pillanat alatt szétszéledt. Az óvónő letérdelt Rita mellé, a fejét a kezébe fogta, és ráüvöltött a kirohanó pultosra, hogy azonnal hívjon mentőt. Patkós este hazaérve csalódottan látta, hogy a kis Honda még nem áll ott a ház előtt. Bement a lakásba, ledobálta a ruháit, és elindult zuhanyozni, amikor megcsörrent a telefon. Odasietett, biztos volt benne, hogy Rita az, tudta, hogy mikorra szokott hazaérni. De nem a lány volt, hanem az apja.

- Szervusz Roland, Lójzi papa vagyok. Nagy baj van fiam!

A részleteken túl

❤❤❤

Egy anekdota szerint, amikor Einstein sokadszorra ismertette a relativitás elméletét egy nyílvános előadáson, kiosztott egy vastag, szakmai jegyzetet, aminek a végére odaírta: "aki eddig elolvasta, az egy ló!"

Én megbocsájtóbb vagyok. Ha eddig elovastad, akkor vagy Maléves voltál, vagy szereted a repülős sztorikat. Üdv az exkluzív klubbomban! 

Share this page