A következőkben rövidebb-hosszabb sztorikat olvashattok, amit a trilógia szerzője irogatott az üres óráiban, egyetlen céllal. Hogy mosolyt csaljon az arcodra.

20 perc előny

A jótékony nyugati hátszélnek köszönhetően a Malév 615-ös gatwicki járata 20 perccel korábban landolt Ferihegyen. Miközben a gép az állóhely felé gurult, bájos kolléganőnk❤ elmondta a szokásos szöveget: - Kedves Utasaink! Köszönjük, hogy a Malévet választották! - majd hirtelen hozzátette - És ha máskor is a Malévvel utaznának, és esetleg késnénk, ne felejtsék el, hogy van 20 perc előnyünk!

Toldi esete, estéje.

Történt, hogy az általános iskolám (Móricz, Dunaújváros) vezetősége, amolyan büntetésképpen megkapta a feladatot, hogy a Bartók művházban a Toldit színre kell vinni! Na, lett is futkosás helyből. Első a szereplőválogatás. Vígan rúgtam kint az udvaron a bőrt, a port, mikor mi jött kapásra, amikor fullajtár jön. Jelenés azonnal a tanáriban. Megyek, mit sem sejtve, ott ül a fél tanári kar. Magyar tanárnőm győzködi őket, hogy ez a gyerek a tökéletes jelölt. Fingom sem volt miről beszélnek. De kiderült, hogy a kedves tantó néni elmagyarázta, hogy ennek a kölyöknek olyan a feje, mint a szivacs, tanulnia sem kell a szöveget! (Hogy változik az idő? A szivacs megmaradt, csak lejjebb vándorolt a gyomor felé, ha valahol feltűnik egy üveg Bourbon). Na így kaptam szerepet a Toldiban. Ki nem találnátok mit? Az öreg Bencéét. Durva hosszú egy szöveg (Tiszteletem, Arany János Úr!), és miközben éjszakákon át magoltam, epekedve gondoltam arra, hogy miért nem én lettem Toldi? Hiszen ő erős, viszi az összes csajt a buliból, kardozik, hadászik, toportyánokkal, bikával, meg a lovag Pilsner Urquellel. Na, tettem is róla, hogy Toldi megbánja. A premierre már a harmadik Toldi nyomta a szöveget mellettem, aki a nyitó előadáson sűrűn elhallgatva, ijedten bámult a súgólyukra, ahol egy tantónéni guggolt, össze-vissza lapozva a szövegkönyvet. Mert persze a bevonuláskor elejtette az egész paksamétát, és nem lehetett súgni azt a kezdő jelentben, hogy „Toldi nem futott el, csak felállott szépen, S a bikát bevárta az utcaközépen”. Bár már az én belépőm is fantasztikus volt. A nádasban megtalálám Toldit, és aképpen szólok hozzá: „Jaj! eszem a lelked, beh jó, hogy meglellek, Harmadnapja már, hogy mindenütt kereslek. Tűvé tettem érted ezt a tenger rétet, Sose hittem, hogy meglássalak ma téged.” Na, most akkor rakd össze a képet: bejön egy 146 cm magas öregember, gúnyában, ősz hajjal, majd a 14 évesek kiabálós, többszólamú, MUTÁLÓS hangján elénekli a fenti szöveget. Ez Kész! ❤ A drámai hatásnak annyi, a közönség halk vihánca feljött a színpadra is. Sebaj, lesz ez még jobb is! Volt egy jelentem a főhőssel, hogy a tábortűz mellé leültünk szalonnázni, kolbászt karikázni, majd jót húzni a kulacsból. A premieren minden gromek volt, kihúztam a kellék kulacsból a dugót, majd a tök üres kulacsot átnyújtottam, Toldi pedig jót „húzott” belőle. De persze a dramaturg kibújt belőlem! Milyen dolog már az, hogy egy üres kulaccsal imitáljuk, hogy iszik a főhős? Na, tele is eresztettem vízzel a csodás faragott kulacsot, és boldogan vágtam neki az előadásnak. Odaértünk a jelenethez, ettünk, veszem elő a kulacsot, hogy „Igyál kedves gazdám!...” ám nem bírtam kihúzni a dugót. Na, persze a fa nem hülye! Nedvesség hatására dagad. Nem is kicsit. Nagyon! Miközben ülünk a tűz körül, az öreg Bence közelharcot vív egy kulaccsal, mindenféle karatéjos mozdulat kíséretében, Toldinak már könny csorog a szeméből, miközben sírós röhögősre áll a szája, a súgólyukból csak a lyuk maradt, a súgó valahol a lenti padozaton produkálta a csuklok-röhögök-csuklok mutatványt, az első sor meg érdeklődve nézi a darab teljesen újfajta értelmezést. Felnéztem, és megdermedtem. De, ugye Laci vagyok a hegyről, megoldom egyből: egy laza mozdulattal odaadtam a rettenthetetlen harcosnak a ledugózott kulacsot. - Ebből igyál Vitézem! – a végén vastapsot kaptam. Ma már tudom, hogy nem csak műértő volt a közönség, hanem komoly drukker is.

A szumós

Éjszakai szoli, hajnal fél egy, telefon New York-ból. Felvettek a következő járatra egy utast, már ez sem volt egyszerű. Az utas foglalkozása ugyanis: szumó birkozó. Súlya kb. 300 kg, nem a fürgeségéről híres, a repülőgép ajtaján csak, úgy sikerül betolni, hogy előtte kétoldalt beszappanozzuk a keretet. Három széken ül, a mosdóba nem tud kimenni, na, nem azért mert nehezen mozog, hanem mert nem fér be az ajtón. Az egyik férfi stewardess óránként majd megkérdezi, hogy kell-e, és ha igen akkor cél az alsó széle közepe, üvegbe. Nagydolognál az utast dobjuk ki Grönland felett! Apropó: feltétlen kellett egy férfi utaskísérő kolléga arra a New Yorki járatra! Eddig eljutottunk a szervezkedésben, a probléma viszont az volt, hogy az utas Budapesten csak átszáll(na), és menne tovább Szófiába. Arrafelé pedig csak az óceánjárónál jóval kisebb gépekkel repkedtünk. Na, akkor most hogy? Mivel én futottam bele a problémába az éjszakázó Szófián, nem sokat tudtam tenni. A járat gépének utolsó előtti széksorát kiszereltettem, az utolsó sorban a három széken elfért a nagydarab afroameriaki, szóltam a népeknek, hogy figyeljenek oda (utashídról utashídra stb). Nagyobb gond nélkül sikerült is a művelet, utaskánk megérkezett Szófiába. Ott viszont rögtön a lapok címoldalára került. Mert hogy panaszkodott a lelkem, hogy milyen szarul utazott a Malév, magyar légitársaság járatain. Ezután boldogan ajánlottuk fel neki, hogy ingyen átírjuk a jegyét másik légitársaságra. A menedzsere kapott is az alkalmon, de amikor a megcélzott légitársaságok meghallották a sztorit, kiröhögték a szumóst menedzserestől, behorpadt szobamérlegestől. A fiúkát még meghívták a tv-be is, de majdnem meghiúsult a riport, mert a riportalany nem fért be a tv székház liftjébe. Végül a ház előtt vették fel az interjút.. Az utas pontos adatai: súlya 330 kg, magassága 206 cm, a legszélesebb helyen a szélessége 180 cm (!!!). Szófiában az állomásvezetőnk egy szuper csaj, Zuzsanna Kerekes Kosztova ❤ volt. Néha nehéz lehetett helytállnia.

Járattörlés

A mostani sorozatos Wizz, és Ryanair törlésről jutott eszembe. Egy sztori, az elfelejtett Maléves időkből. Töröltük a New Yorki járatot, és a Help (igen a reptéren! Igen képviselettel! Igen több segítőkész, nagyszerű kollégával!) ráugrott, hogy mindenki eljusson a célállomásra. Volt az éjszakázó Párizs, sokakat rá tudtak rakni a varázslóink, másnapi tovább úttal. Elmegy a gép, majd 3 óra múlva egy utas felhív CDG-ről, hogy ő akkor a Four Seasons Geroge V. hotelben hajtaná álomra a fejét. (egy éjszaka volt akkor, azonnali foglalással 900 ezer magyar forint. Egyébként innen indult Diana az utolsó autós útjára). Nevettem egy jót, de nem tágított! Sőt! Másnap reggelre a Concordra kért jegyet. Első osztályra, Ekkor mondtam, hogy én 2. alabárdos vagyok, és ha már V. György, akkor csak a mi Királyunkkal beszélheti ezt meg. És megadtam Suga Jani, akkori igazgatónk számát. Reggelig csuklottam.

A BNV-s sztori. Go Free!

Volt egy vendéglátós ismeretségem Szentendréről. Lehel, aki minden akkori BNV-re kitelepült. A helyszínen, rögtön a főbejárattól 100 méterre, jobbra, az első frissítő állomás volt a törzshelye. A szoci frissítő volt a menü: kávé + Kőbányai világos + feles Unicum. Jól kalkulált, mert nyitáskor már szomjas hordák álltak sorban az életmentő termékekért. Plusz, egy erre teljesen alkalmatlan, hosszú lakókocsiból árultunk háromféle, ételnek alig nevezhető dolgokat. Az első traktusban a főnök barátnője - nevezzük Blondinak, aki egyébként jó kis csaj volt - lángosozott. A középső, nagyablakos részben Árpi, a fürgekezű, gyorsbeszédű szakember dobálta a hamburgereket a vevőknek, elég pontos találati aránnyal. A hátsó mini részben meg én + egy kisegítőm - róla majd lesz még szó – tüsténkedett, hogy a frissen sült gofrik illatával csábítsa oda a népeket. Az alapfelállást az tette vonzóvá, hogy Lehel, a róla elnevezett hűtőszekrény eljárással, egy hatalmas nagy ládát rakott le az első nap a lakókocsija mellé, amibe beledobált vagy ötszáz üveg Lóbányai Homályost, és rárakott egyet-kettőt a 30 hatalmas jégtömbből, amit még a kezdés előtt lerakatott, és ponyvával takart le a lakókocsi árnyékában. Persze hogy első nap híre ment, hogy Lehelnél még zárás után is jéghideg a sör! Ami nem lett volna baj, ha csak inni akartak volna a szocialista ipar, hihetetlen vívmányai látványától elbódult népek! De nem! Ezek még éhesek is voltak, és rohamoztak, mint valami murmanszki tábor lakói, egy nyárson sült Unikornis hírére. Volt, hogy egy szombat délután 4-kor át lettem átvezényelve Blondihoz, hogy áruljam a lángosát, mert a friss Zaporozsec formavilágától a népek csak lángosért lelkesedtek. A kacér, szőke démon meg azzal szórakoztatta magát a fárasztó nap délutánján – és egy tök ártatlan, új áldozat láttán (én) - hogy lángos sütés közben, negyedóránként tejfölt kent a mutatóujjára, a fejét lassan, érzékien hátra dobta, mire a szőke hajzuhataga leomlott a hátára, és imígyen szólt. - Ezt nézd meg Lacikám!- majd óvatos, nagyon lassú mozdulattal, a nyelvével körkörös mozdulattal eltüntette a tejfölt az ujjáról. Nekem meg rögtön hátrálnom kellett a pulttól! A sor viszont rögtön közelebb jött, sőt egy emberként rátapadt az üvegre. Volt olyan vevő, aki még kétszer állt sorba, bár nem tudott már enni, de rendelt. Na, mindegy, nagy nehezen túléltem, mentem vissza a sok-karos gofri sütőgépeimhez. Amiknek szintén volt sztorija. Lehel cimborám még Leányfalun szólt – ahol büfésként, a strand népével hitette el, hogy a hekket most fogta az omszki tóban - hogy a BNV előtt kimegy Katowicébe, mert készen vannak a gépek új alu betétjei. Nem akar egyedül menni, van- e kedvem? Miért ne, csak ne legyek szomjas útközben! Erre induláskor, az akkori kor szuper járgánynak számító bugyikék Lada 1600-as csomagterébe berakott 1 rekesz Pilsner Urquell sört, plusz 2 nagy üveg Smirnoff vodkát. Néztem, hogy mekkora buli lesz ott kint, ha ezt mind visszük? Még arra tisztán emlékszem, hogy valahol útközben ittunk rendesen (minden pihenőben megálltunk), és valami szlovák hegygerinc alatti fogadóban isteni finom sztrapacskát is ettünk. Szerintem végigpöslentettem a Felvidéket, bosszúból. A többi nálam filmszakadás. Lehelnél viszont forgott tovább a rali film. Vagy 150-el! Azt azóta sem értem, hogy a barátom ennyi pia után egyáltalán hogyan találta el Lengyelországot? De odaértünk, én meg folyamatosan csuklottam, ahogy érkezéskor, tök másnaposan benéztem a csomagtartóba. Üres a rekesz, a vodkák meg sehol. Mindezt 15 óra alatt! A hab a tortán, hogy a gofri gépek beszerzése mellett, Lehel a házigazda nejét is rendesen „barátkozta”. Kaptunk is hálából pacallevest a férjuramtól, egy lepusztult lengyel szénbánya menzáján. Ha értetek már fura szagú levest?! Lehel tuti megérdemelte, de sajnos jutott nekem is. Szóval, a gofri gépek, és a BNV. Reggelente kezdődött a nagy megkavarás. Akkor láttam életemben először tojást. Nagy zsákban. Por alakban. A recept megvolt, jött a keverés-kavarás! Az 5 pár, új lengyel sütőgépnek csak két baja lehetett. Ha túl hideg volt, vagy, ha nagyon forró. Érdekes módon, az első pár széria általában rettentően finom, lágy szerkezetű, homogén, édes süti volt. Ahogy haladt a nap, tészta is dolgozott, a gépek is kivették az ebédidőt, szóval akkor készültek a barnába hajló, flamenco ritmusú, igazi csodák. De rádobtam még egy kiló cukrot, meg vaníliás katyvaszt. A tettrekész kisegítőm ilyenkor több lekvárt nyomott a sütikre, és a probléma megoldódott. Összeragadt a vevő szája, reklamálni sem tudott. Apropó, a kisegítőm! Akkor éppen egy helyen melóztunk a Malévnél, mondtam neki, hogy vedd ki a szabid, jó pénz 10 napig, plusz velem dolgozhatsz, ami tuti minden pénzt megér! (azért ennek volt egy kis előzménye). Ráadásul a főnök Blondinál aludt, mi meg megkaptuk a főnök házát. Hogy tuti biztosan kipihenjük magunkat! Na, nem ez volt a célnak megfelelő, legjobb döntése. Mindegy, a vége felé jártunk, az utolsó napok egyike, amikor Lehel már nem igazán költött feleslegesen bármiféle alapanyagra, az átlagos napi mennyiség felett. A tömeg meg jött. Mit jött, özönlött! Nekem délután 4-kor új adag tojásporos sz@rt kellett bekevernem, amibe meglódult a sütőpor, de kit érdekelt? Még cukrot rá, oszt annyi! Árpi szittya hajpántot kötött az izzadós homlokára, és a sietős hamburgerek tiszteletére. Blondi meg kiírta, hogy „Min. 15 perc a várakozás”! Őrült, dilis futam kezdődött. Blondi visított, mert csapkodott rá a tűzforró olaja, Árpi 5 méterről dobott, és talált célba a zsemlés húsokkal, én meg alig győztem olajozni a gépeket, meg sütni a gofrikat, és kikaparni az odaégett kormot a makacs, túl forró sütőformákból. Kolléganőm meg már mindent rákent az egyre barnább színű tésztákra. De vitték, mintha ingyen lenne. És akkor, hirtelen megállt az idő! Blondi megkönnyebbülten elkiáltotta magát, hogy elfogyott a lángos, megnyalta mind a tíz ujját, majd ránézve a főnökre, vigyorogva felemelte mindkét középsőt. Tejföl nélkül. Nálam végre elfogyott a sor, bár a végén gyanúsan sötétbarna lett a süti a sok sütőportól. Árpi még állt középen a vártán, büszkén, mint egy rettenthetetlen szittya harcos, de már rázta a röhögés, miközben oldalra ránk nézett. Már csak zsemléje volt, meg félig sült húspogácsája. Semmi egyéb belevaló alkatrész: se saláta, paradicsom, hagyma, sajt, uborka, ketchup, + a szósz. De a népek meg vitték így is, mintha az utolsó vacsorájuk lenne. A segítőm kellemes, vanília-baracklekvár illatú dekoltázsába temettem az arcom, hogy ne hallatsszon ki a harsány kacajom! Ám ekkor fura zajra kaptuk fel a fejünket. Az ablakunk előtt valaki az üveget verte, iszonyú nagy zajjal. - Nézd már! Még betöri az üveget a hülyéje! – eszméltem, és fordultam oda a retinenshez. Az akkori idők népszerű tévés műsorvezetője, Rózsa Gyuri állt ott, öléggé durcásan. És nagyon mérges tekintettel nézett rám, majd előre tartotta a sütimet! Ami „kicsit” keményebb, és barnább volt a megszokottnál. Acéltáblát, meg vonatsínt is lehetett volna vele vágni! Az egész lakókocsink beleremegett az ismétlődő, reklamáló mozdulatába.

- Ennek tényleg ilyen kőkeménynek kell lennie? - kopogott be újra megrázva a lakókocsit, eszközként a gyönyörű barna műremekemet, Lehel - a másik - kűrtjeként használva.

- Bocsánat! Ebbe már az esti keményítőm került! – cseréltem ki a barna betont, az utolsó sütésből származó legpuhább tésztára, és adattam oda a segítőmmel. Mondjuk az sem ártott, hogy Rózsa úrnak nem az én, komolyan szőrös dekoltázsomat kellett megszemlélnie! Gyuri rögtön el is felejtette miért jött ide ilyen mérgesen. 5 perc van zárásig, jöhet még valami? Áááá…most már tuti semmi! (Na, fogd meg a söröm! Mondaná a Sors ma, vigyorogva) Átnéztünk Árpihoz, aki előtt még mindig húszméteres sor állt. Leültem egy sörös ládára, és elkezdtem rajta röhögni, pedig még nem tudtam mi következik. Az éppen már munkanélküli Blondi, ugyanis beült Árpi pultja alá-elé, és nem a tejfölös-ujjas produkciót adta elő, hanem a térdelős-mímelőst. Szegény Árpi! Miközben dobálta kifelé a mozgássérült, hiányos hamburgereket, alig bírta ki tök komoly arckifejezéssel, és így is csak xxl-es pucsítással. Egy férfit képzelj el így! Ám ekkor, egy még szittyább, kőkemény, sűrű hazafi állt oda a pultja elé. Aki, az előző éhes, de kiszolgált boldog fogyasztóra mutatva annyit mondott, iszonyú megvetően. - Ugyanazt kérem! – és roppant lenéző mosollyal élvezte, hogy ő itt, és most A Fogyasztó! A hős, a lakókocsi hazánkat végleg elhonfoglaló Árpádunk meg egy őt kiszolgáló, alsóbbrendű életforma, amit a kutya hozott be az eső után, a kertből, az első kő alól. Árpi oldalra, rám nézett, kacsintott egy hatalmasat, elvigyorodott, majd a kedves vendéghez fordulva, rettentő udvariasan, kissé előrehajolva annyit válaszolt.

- Azt nem tudom odaadni! Azt elvitte az előző hülye vevő!

Kész volt! Bezártunk.

Tánciskola

Már fiatal gimis voltam a disco korszak hajnalán amikor Anyámék beirattak egy tánciskolába, Dunaújvárosban, ahol a Bartók művelődési központ melletti, az akkori zeneiskola felső nagy termében voltak esténként az órák. (Túl fiatal ismerőseimnek ajánlom Rudolf Péter főszereplésével készített Cha-cha-cha című filmet!). Anyámék már a gondolatra is elaléltak, hogy egyszem csemetéjük hogy járja majd a tangót, a bécsi, meg az angolkeringőt. De szerintem, aki akkor látott engem, az a táncműfajban ismeretlen foxtrottyy lépéseit vélhette felfedezni igéző mozgásomban. Amit még a karjaimba rendelt szeplős kislány sem tudott követni. Úgy néztünk ki, mint két birkózó kölyökmedve. Majd csoda történt. Azt mondta az idősbödő tánctanár, hogy most pedig beat-et fogunk táncolni! Elővett egy rettentő karcos, 45-ös fordulatszámú kislemezt, felrakta a lejátszóra, majd kiadta az instrukciót. – Egyik lábad előre, majd vissza! Másik lában előre, majd vissza! – amikor zene nélkül, egy-két-háromra elpróbáltuk, úgy néztünk ki, mint egy kozák népi együttes fiú tánckara, akik a menetrendszerű hasmenés miatt nem mernek leguggolni két mozdulat között. De végre jött a zene! Ez. A Mafred Man Sweet Pea című száma. Hallgasd meg, és képzeld el! A kezdők toporogtak, a haladók meg elkezdtek twisztelni. Erre a számra! Frenetikus élmény volt.

Az ősszelfi!

Amikor megelőztem a koromat. Szelfit készítettem. Itt egy 32 évvel ezelőtti fénykép, a csodás hajkoronámmal, és pluszban egy röhögős sztorival. Meg szerettem volna örökíteni egy megismételhetetlen, Malév egyenruhás pillanatot. T2A. Sávos Lajos főni úr irodája, széke. Meg kellett csinálnom, mert Tuboly úr Demoklész kirúgó szívlapátja ott szálldosott felettem a levegőben. Felmenő Zenit típusú, önkioldós szerkenytyűje súlyba. (befűzős, 36 kockás filmszalagos). 3 méterre, asztalra felpóczolva, belőve, fókuszálva. Időzítő beállít. Van 20 másodperced, hogy odaérj a fotelhez, és leülj! Első kísérlet: kioldó felhúz, gomb megnyom, spuri! A gyalogkakukk iramban futva ordasat perecelsz egy félrehúzott székben. Eredmény: panorámakép egy fotelről. Második kísérlet: felhúz, nyom spuri! Odaérsz, lehuppansz, vársz. Semmi. Vársz, majd felállsz, hogy az a francos Zenit gallyra ment. Ebben a pillanatban katt. Eredmény a képen: valakinek nagyon sietős dolga van, éppen valahol máshol. Harmadik nekifutás: kattkor persze lehunytad a szemed. Iscsorázz, ha már Zenit! Negyedik nekifutás: felhúz, nyom, uzsgyi! Odaérsz, leülsz, minden gromek. Ekkor megszólal a vezetékes telefon. Arcképed olyan, mint akinek nem jutott tarhonyaföld. Ötödik attempt: odaérsz, közben végiggondolod az eddigi szelfis munkásságodat, és mire katt, már úgy vigyorogsz, mint akit éppen dugni visznek. Kuka! A hatodik előtt búsan lekucorogsz a sarokban, és fél óráig meditálsz, hogy tuti meg vagy átkozva!. Majd elkészül a nagy mű. Hetedikre. Pár fertály óra. De megérte.

Berci, a filmsztár házőrzőnk.

Már félve jön ki a kennelből. A span után sétál roppant óvatosan a szeretett rézsűre. Ahol boldogan ugatja meg a kerítésen túl napozó két Maine Coon cicát, akiknek az illatát már messziről megérzi. Majd, mintha tojásokon lépkedne, a rögzült útvonalon visszasétál a kennelhez, és a hallását maximumra állítva leül oda, ahol a gazdi tegnap is megsimogatta. Valahová, az ég felé néz, és szinte mosolyogva várja, hogy a gazdi végre levegőt véve elárulja, hogy hol ül, és akkor már tudja, hogy hová kell boldogan, nyüsszögve odadörgölőzni. Mert a simogatás, a kicsi bokszolás, a mellkas dögönyözés, és fülvakarás boldog pillanatai következnek. Berci, A Fehér isten szereplője, a boldog, és teljesen vak kutyánk reggele jól indult ma is.

Durex vs. Durvanagybajbanvagyok!

A stand-up házhoz jött. Leírva nem olyan jó, de aki vizuális típus, annak bejöhet! Ricsi, alias Nagypocok szeretett velem vásárolni a Tescóban. Beleült a kihajtható gyermekülésbe, és vidáman szemlélte a körülötte kóválygó kerge nagyvilágot. Szóval, állunk a sorban, előttem jóképű tinédzser srác, 4 csomag rágó, és két csomag, hasonló csomagolású Durex Extra Safe.

Szereplők: Pénztáros, Srác, Ricsi, meg én.

P.: - Hány éves vagy?

S. - Tizenhét

P.:- Akkor sajnos ezt nem veheted meg! – tolja félre a pénztáros a két Durexet.(a mai napig nem értem, hogy mi baja volt vele. Hacsak az nem, hogy a kölyök kiköpött Alain Delon volt, és nem a kasszás Erzsi miatt vette volna a cuccot) Srác meghökken, tanácstalan, én meg rém könnyelmű vagyok, megszánom.

É.: - Majd én megveszem helyette! – mondom a hölgynek. A pénztáros rám néz, bólint.

R.: - Mit veszel meg neki Apa? – kapja fel Nagypocok a fejét, azonnal szagot fogva.

É.: - Hööö, hóóó…rágógumit - mondom kis habozás után. A pénztárosnőn eluralkodik a jókedv, srác meg rögtön elfordul.

R. - De ő miért nem veheti meg magának? – néz a kölyök értetlenül.

É.: - Mert a vételhez túl fiatal, rágni viszont már tud – pénztárosnőből kitör a röhögés, a srác válla is elkezd rázkódni némán. A szomszéd pénztárosnő is idefordul, mosolyogva.

R.: - Miért? Hány évesnek kell ehhez lenni? – kérdezi Ricsi, bulldogként el nem eresztve a témát.

É.: - Ehhez a gumihoz 18-nak – mondom, de már én is alig tudom tartani a nagy komoly családfő pózát, miközben régi, ködös emlékek miatt virgonc-kacagósra állna a szám. (az az első felhúzás nem volt Kakukkos Óra mód. A Röhögő Kakukk találóbb kifejezés.)

R.: - És miért nem veheti meg most ezt a gumit? – a kölyök kitartó, azt azért meg kell hagyni!

É.: - Mert túl csípős, és emiatt vigyázni kell a szájban! – zártam le a diskurzust. Pénztárosnő a szék alatt, a srác a soha el nem ejtett visszajárót bogarászta a földön, a szomszéd pénztáros könnyei folytak, miközben a térdét csapkodta. Kell nekem jószívűnek lennem, hogy aztán ilyen csapdából ne tudjak menekülni! Még távoztunkban azért nem hagyta nyugodni a kiskrapekot a közjáték. Nem értette mi történt. Hát persze, hogy rákérdezett még egyszer:

- De tényleg, Apa! Miért vetted meg neki?

- Nem vettem meg neki, csak helyette! Mert én is volta tinédzser, és én is szerettem ezt a típusú rágógumit.

Mikor hazaértünk, még javában vigyorogtam. Mondom Csillának:

- A „Hogyan vegyünk kiskorúként óvszert” című szexuális felvilágosító előadásom, gyakorlati példán szemléltetve a mai nappal kipipálva!

- Húzzunk rá fátylat? - jött a mosoly.

Valentin nap

A nő belépett az ajtón, majd a nagy nappaliba érve a mobilját a fal melletti íróasztalra rakta. Ránézett a heverőn ülő férfire, aki, mintha észre sem vette volna az érkezését, egykedvűen bámulta tovább a hatalmas tévét. A nőnek eszébe jutottak a meghitt esték, éjszakák, amikor pajkos, romantikus pillanatokat éltek át, néha még a padlóra is ágyazva elmerülve, kiteljesedve egymásban. Körülnézett, hogy van-e valami, ami felidézhet még azokból a csodálatos időkből, bár tudta, hogy a férfi nem egy szentimentális típus. A könyvespolcon külön részt fedezett fel, ami azokat a könyveket őrizte, fő helyen, amit tőle kapott. De semmi mást nem látott, ami az elmúlt, csodás életükre utalt volna. Kivéve, és ezt meglepődve látta meg, egy csodás, kis dínót, a nyakában egy Valentin napi roppant giccses szívecskével. Valami totális véletlen folytán mindketten ezt kis plüsst adták, ajándékozták egymásnak azon a csodálatos alkalmon. Ettől lett a legvidámabb nap az eddigi közös életükben, amelynek a folytatása is elképesztően romantikusra, bensőségesre sikerült. Pezsgő, gyertyafény, boldog, kimerült álomba zuhanás egymás karajiban. Ám valami az elmúlt télen, még karácsony előtt hirtelen minden megváltozott. A nő nem értette az okát. Még a szilvesztert együtt ünnepelték, de a férfi felől érkező baljós jelek nagyon rosszat sejtettek. A nőnek már volt kellő keserű tapasztalata, hogy mitől, és mi következhet ilyenkor. Bár próbált rájönni a kiváltó okra, de nem kapott egyenes választ. A bizonytalanság pedig rosszabb volt, mint a biztos, de keserű vég. Ma azért jött, hogy megbeszélje, kibeszélje az elmúlt időszak keserűségét, és döntés elé állítsa a férfit. Mert ő továbbra is a legmagasabb lángon égett, érzett, ahogy rá gondolt.

- Szia – szólt oda kedvesen az egykedvűen maga elé bámuló férfihez – Van friss kávéd, vagy készítsek magamnak?

- Nincs, de csinálhatsz, ha akarsz – jött a semmitmondó válasz

- Ha készítek, neked is hozzak?

- Igen, ha nem túl nagy fáradtság. – mondta a férfi, fel sem pillantva.

A nő kiment a konyhába, elindította a kávéfőzőt, és elgondolkodott. Hogy tud egy ember így megváltozni? Ahogy ők ölelték, csókolták egymást, azt a boldogságot, izgalmat a nő még soha nem érezte az eddigi életében. A kávéfőző befejezte az ital elkészítését, a nő gondosan két pohárba öntötte a szinte fekete kávétt, magának szójatejet, a férfinek tejszínt öntve hozzá, és visszaindult a szobába, Odaérve átnyújtotta a csészét, a sajátját letéve a kis asztalra. Ránézett a férfire. És nekikezdett.

- Elmondod, hogy mi a baj? Mit történt Halloweent követően? Velem van valami gondod? Nem működik a dolog kettőnk között?

- Dehogy! Semmi különös. Nagy baj nincs. Csak szerintem belefásultunk. Elmúlt az izgalom, már szinte a megszokott rutin az, amit csinálunk.

- Micsoda? – tört ki a nőből – Ezt most komolyan mondod?

- A legkomolyabban!

- Van valakid? – jött a kérdés

- Nincs – válaszolta teljesen közömbösen a férfi, fenn sem akadva az ilyenkor szokásos, legostobább női kérdésen. És a nő ebből jött rá, hogy itt, és most tényleg vége van mindennek. Az a szenvetlen, érzelemmentes hang, és ahogy közben rá sem pillantott, mindent elárult arról, hogy a férfi már hogy érez iránta. Felháborodott, a teljesen megtépázott méltósága ösztönözte arra, hogy itt, és most ő is pontot tegyen a kapcsolatuk végére. Felállt, szó nélkül letette a csészéjét az asztal sarkára, és elindult a kijárat felé. Az íróasztalról felkapta a telefonját, de a hirtelen mozdulat miatt lesöpört egy halom papírlapot a földre. Gyorsan megpróbálta összeszedni, és valahogy sikerült is elrendezni az összeset. A legfelső lapon viszont hirtelen megakadt a szeme egy kifejezésen.

INOPERÁBILIS…

Lassan elkezdte kibogozni az írást, és ahogy a végére ért az első könnycseppek kibuggyantak a szeme sarkából. Visszafordult, és amit látott attól végleg eleredtek a könnyei. A férfi továbbra is ott ült a székben, de immár felé fordulva, és az ő könnyei rácsöpögtek egy újabb, kis, csodás Valentin napi dínóra, aminek a nyakában csak egy kis kézzel írt papírfecni volt.

                                           ÖRÖKKÉ!